Van abban valami igazán megmozgató, amikor egy tizedikes gimnazista nem csupán használja a nyelvet, de él is benne. Az Árva című novella nem csupán egy történet a magányról és az önazonosság kereséséről, sokkal inkább egy olyan irodalmi utazás, amely a líra és a próza határvidékén egyensúlyozva tárja fel a Z generáció legbensőbb rezdüléseit.
A Könyvmentorok Alapítvány Z-Gen HUBdíjátadójának vibráló, magával ragadó forgatagában, a Buda Collection falai között ültem le beszélgetni a pályázat második helyezettjével. A fiatal író elképesztő érettséggel és tudatossággal formálja nemcsak a szavait, de saját művészi jelenlétét is.
Egy rendkívül intenzív időszak kellős közepén vagy. A rengeteg külső elvárás, iskolai dolgozatok mellett már a dániai továbbtanulásodat és a költözést készíted elő. Mégis, a mai napodat egészen tudatosan szántad a belső felkészülésre. Hogy vagy most, milyen belső utat jártál be a díjátadóig?
Valóban olyan érzésem van, mintha egy filmbe csöppentem volna, az egész napom egy gyönyörű kaland volt. Tudatosan döntöttem úgy, hogy ma nem megyek iskolába. A tizedikes hétköznapok nyomása, a matek- és fizikadolgozatok forgataga után szükségem volt arra, hogy mentálisan megérkezzek. Nem akartam csak úgy beesni az eseményre. Reggel nagyot sétáltam a kutyámmal, felmentünk egy hegyre, és egy órát csak napoztunk. Olvastam, és tisztáztam magamban, mit is várok ettől a naptól, hogy meg tudjam adni a módját ennek a nem mindennapi alkalomnak. Nagyon fontos számomra az irodalom, komolyan veszem, így szerettem volna teljes valómmal jelen lenni. Mire visszatértem a városi forgatagba, a feszültség helyét átvette a magabiztosság, és mikor megérkeztem, a minket fogadó hatalmas pozitivitás járt át.
Ez a fajta belső csend és reflexió ritka és példaértékű, tizedikes gimnazistaként pedig különösen tiszteletreméltó. A szövegeidben ugyanakkor nem félsz a legsötétebb tónusokhoz nyúlni. Hogyan csapódnak le benned a visszajelzések, különösen azok, amelyek szerint a sötétségből képes vagy fényt kovácsolni?
Mindig is a nehezebb, melankolikusabb témák mozgattak meg, írtam már az öngyilkosságról, a mindennapok szürke szomorúságáról is. Olyan gondolatok ezek, amelyek elől az emberek hajlamosak elmenekülni, mert túl félelmetesek. Én viszont azon dolgozom, hogy megmutassam, ezekbe a mélységekbe bele lehet merülni, és ki lehet hozni belőlük valami szépet. Sokáig szorongtam amiatt, hogy vajon nem teszek-e rosszat ezzel másoknak, nem rontom-e el az életüket. Sok visszajelzést kaptam már, kritikát, gratulációkat, de olyat, hogy ezzel segítek másoknak, soha. Ez rengeteg erőt és támogatást ad.
Menjünk vissza egy kicsit az időben, egészen a pályázatod leadásának pillanatáig. Mi zajlott le benned, amikor az online felületen rákattintottál a „Küldés” gombra?
Őszintén? Gyakran parázok egy kicsit az online felületeknél. Amikor nem egy közvetlen e-mailt küldök, hanem egy űrlapot töltök ki, azonnal bekapcsol a reflex: nézem a visszaigazolást, vizslatom a fiókomat, hogy biztosan beért-e. Ha már megvolt bennem a bátorság és az erő, ha már feláldoztam az időmet és megalkottam valamit, akkor annak célba kell érnie. Aztán ezt a szorongást a pályázat szellemisége azonnal feloldotta bennem. Már a honlap böngészése közben, a képek és vizuális elemek láttán éreztem, hogy itt egy rendkívül barátságos, inspiráló közeg vár. Azonnal tudtam, hogy itt elememben leszek. Gyakran érzem, hogy a pályázatok vagy túl tágak és nincs igazi fókuszuk, vagy annyira szűk dobozba kényszerítenek, hogy az ember szinte nem kap levegőt. Az Életmozaikok zsenialitása pont ebben rejlett, megadta a tág kereteket, de hagyott teret lélegezni.
A novellád, az Árva, egy álomszerű, mégis fájdalmasan emberi atmoszférát teremt, ahol a valóság és a képzelet határai elmosódnak. Mi a történeted legtisztább üzenete? Hogyan foglalnád össze egyetlen mondatban?
Sokat gondolkodtam ezen, hiszen a felszínen ez egy fiúról szól, aki megszállottan üldöz egy lányt. De a valódi lényeg, amit üzenni szeretnék, sokkal mélyebb. „Ne mások után fuss, hanem magad után, mert csakis önmagadnál van esélyed utolérni.” Másokat hajszolni nemcsak fárasztó, de sosem vezet eredményre. Önmagunk után futni, a saját belső gátjainkon áttörni sokkal-sokkal nehezebb munka, de az egyetlen olyan út, ahol a végén megérkezhetünk a saját életünkbe.
Egy tizenhat éves fiú vallomása arról, hogy az írás nem csak önkifejezés, felelősség is. Az Árva című novella ősszel fog megjelenni, ám az a szellemi és érzelmi érettség, ami Richárdból árad visszavonhatatlanul beírta magát a jelenünkbe.
Az interjút készítette: Tulkán Rebeka
